Álomból riadván

Markolom mikrofonom, s színpadra
állok… az ajkam mögé.
Néhanapján magam is sóvárgok,
az élettelen látszatlét felé,
s rekedten, félholtként kántálok
valami búskormor dallamot.
Emlékőrző agyammal még érzem
a bódító lágyfinom illatot.

Vakon hadonászva ütöm át e korlátolt,
sóvárgó világ üszkös falát,
és sajgó gyomorral vonyítom el éltem
hangzatos sercegő dallamát.
Ilyenkor lebben a lelkem, elbújva
nyugtalan feszengő testemben,
mint rettentő rejtező ordas, világtól
távol egy fagyos jégveremben.

Töredékes nimbuszokból rendeztem
kirakatba önnön bábumat,
melyről hamiskásan lóg, testemről
felszaggatott, aszott kábulat.
Közben… olykor-olykor… felszínre
tör legnagyszerűbb tervem,
de hamar elfoszlik a térben, mit
időnként felhányt egy szervem.

Néhanapján merengek. Miért
ültem mások lerobbant járatára?
Saját létem, s eltévelygett
szellemem legnagyobb bánatára.
Közben a tömegben állva,
omló hídról a mélybe révedezem.
Lelkem mindig itt sétált, folyton
óvón, kézen fogva velem.

Alkotóim, kik egykor felültettek
a karma kószáló vonatára,
akarva-akaratlan alkották földi
lényem, tán a világ bánatára.
Aztán a SorsIsten, hagyva Mózest
a folyón, e létben elveszetten,
magam is úgy születtem, mint
szépreményű, hevenyészett tervem.

Az út során, valahol, valami… tán
a bosszús remény? Vaksötétbe zárt,
s vérző karommal folyton vájva,
sajgó vágyam kulcslyukakra várt.
Ajtókat, rozsdás zárakat vakartam,
kapartam, mindig csak kutatva.
Sosem kérdeztek. Önzőn, dohos
vagonba zárva hagytak magamra.

S most… állok szobámban, ijedten
szemlélem még mi passzol rám,
miközben egy kialvatlan arc bambán,
lesúlytón les a tükörből rám.
Deresedő halántékkal keresem
eltűnő céljaim, tán már sosem lelem.
E világban tévelygek, mivel
kényszer és vágy mindig együtt terem.