Létkérdés

Míg nem léteztem hol lehettem én?
Voltam e már az ősi idők kezdetén?
Ha nem volt semmi, miből lettem én?
Létezhettem e már a semmi rejtekén?

Miért e sors, csak kezdet aztán a vég,
csak úgy lett vagy Isten tette rég?
Ha nem volt, miből lett minden s a lét,
a semmiből miként lett e mindenség?

Teremtő, hogy lettél idők kezdetén?
Alkottak tán vagy született a fény?
Ha voltál, már melletted voltam én?
Ha te nem, vajh hol bolyongtam én?

Az idő kezdetén, az élet reggelén,
hogyan lett az első hajnali fény?
Mi volt az ok, hogy lett a mindenség?
Miért kellett, ha nem volt semmi rég?

Miért e sors, hogy álom a remény?
Miért a hit, ha megtartani nehéz?
Miért az élet, ha nincs másik lét?
Miért a létezés, ha majd véget ér?

Megérkeztem, s emelve lett a tét,
ezen univerzum tagja lettem én.
Egy aprócska villanat kezdetén,
e kék bolygón fogyasztok oxigént.

Létezem! Valós lehet e ezen feltevés?
Élek, teszek, halok, de nem csak én.
Honnan a vágy, ismerjem a létezést?
Folyton kínoz, a nem szűnő késztetés.

Nincs más semmi, elönt a rettegés…
éltem lehet csak álnok cselszövés.
Ha nem voltam, hogyan lettem én?
Ha nem leszek, hát mivé válok én?

Sejtből indulok, élek, s leszek vén…
Mit kell tanuljak itt, zűrös féltekén?
Hát mivé formál engem e földi lét?
Leszek e más, folytatom e létem én?

Rejtező napsugár

Hegygerincen ülsz, s vágja húsod a szikla,

magvas gondolatok termőhelyének titka.

Látod tengered, messzeségbe húz tekinteted,

igyekszel, a békét magadban kell elhintened.

Elhagyatva figyeled az aranyló fodrokat,

kergetik a sugarak az aprón ringó habokat.

Magasan vagy, önnön világképed felett

magaddal, íly közelségben Isten is veled.

Megfejtést vársz tőle, pedig te vagy a könyv,

erőlködsz a létben, mint folyton csorduló könny,

Megrémülsz… látva vörös estruháját a Napnak.

Nem érted mi zajlik. Tán hazudtál magadnak?

Messze nyugvó korong már hűvösen figyel rád,

Emlékezel, kitartó hited mikor bontott vitorlát.

Tekinteted méláz egy bukdácsoló csónakon,

s mi a fényből már elbújt, az mardos karon.

Néhány gondolat mi benned gyötrőn cikáz…

bágyadttá, s reményvesztett vázzá aláz.

Hegyekbe burkolozó nappal várod a hajnalt,

közben a jeges fuvallat, rajtad keresztül kajtat.

Vágyó dobbanás a reményhez… örökbe csalt,

mert egy selymes érintés bizton a végbe halt.

Finom illatú, igéző tekintet őrületbe hajthat,

sosem volt tiéd, ezért csak pillanatig tarthat.

Mikor rajthoz álltál nem vártál sehol vigaszt,

mentséged legyen, örökkön vágytad az igazt…

Valahol

Múló pillanat hullámzó tengerén terelget pókerarcú sorsom.
Bátor harcos valék, önvélemény. Hinném ez savam, borsom.

Vakon hunyorogva kutatom a partot, a pálmafás szigetet,
agyam nem lát, csak figyel, képtelen reményekkel hiteget.

Emészt, s fáj a jéghideg csobogás, a csontig maró napsugár.
Imbolyogva állok, óvatlan, tarkómon csámcsog a rút halál.

S mikor már dereng messzeségbe régóta vágyott kikötőm,
habokba merítem, s elhagyom, egyetlen, szálkás evezőm.

Kuszálva víz felett a levegőt, kalimpál sajgó fonnyadt karom,
egy sosem volt rév felé hajtom imbolygó, korhadt csónakom.

Álomból riadván

Markolom mikrofonom, s színpadra
állok… az ajkam mögé.
Néhanapján magam is sóvárgok,
az élettelen látszatlét felé,
s rekedten, félholtként kántálok
valami búskormor dallamot.
Emlékőrző agyammal még érzem
a bódító lágyfinom illatot.

Vakon hadonászva ütöm át e korlátolt,
sóvárgó világ üszkös falát,
és sajgó gyomorral vonyítom el éltem
hangzatos sercegő dallamát.
Ilyenkor lebben a lelkem, elbújva
nyugtalan feszengő testemben,
mint rettentő rejtező ordas, világtól
távol egy fagyos jégveremben.

Töredékes nimbuszokból rendeztem
kirakatba önnön bábumat,
melyről hamiskásan lóg, testemről
felszaggatott, aszott kábulat.
Közben… olykor-olykor… felszínre
tör legnagyszerűbb tervem,
de hamar elfoszlik a térben, mit
időnként felhányt egy szervem.

Néhanapján merengek. Miért
ültem mások lerobbant járatára?
Saját létem, s eltévelygett
szellemem legnagyobb bánatára.
Közben a tömegben állva,
omló hídról a mélybe révedezem.
Lelkem mindig itt sétált, folyton
óvón, kézen fogva velem.

Alkotóim, kik egykor felültettek
a karma kószáló vonatára,
akarva-akaratlan alkották földi
lényem, tán a világ bánatára.
Aztán a SorsIsten, hagyva Mózest
a folyón, e létben elveszetten,
magam is úgy születtem, mint
szépreményű, hevenyészett tervem.

Az út során, valahol, valami… tán
a bosszús remény? Vaksötétbe zárt,
s vérző karommal folyton vájva,
sajgó vágyam kulcslyukakra várt.
Ajtókat, rozsdás zárakat vakartam,
kapartam, mindig csak kutatva.
Sosem kérdeztek. Önzőn, dohos
vagonba zárva hagytak magamra.

S most… állok szobámban, ijedten
szemlélem még mi passzol rám,
miközben egy kialvatlan arc bambán,
lesúlytón les a tükörből rám.
Deresedő halántékkal keresem
eltűnő céljaim, tán már sosem lelem.
E világban tévelygek, mivel
kényszer és vágy mindig együtt terem.

Legszebb pillanat

Fájó teste már rég tettre kész,
s a múlt kínja lassan odavész.
Testek csatája lehet túl kemény,
de lám világra ébred a jövevény.

Lassan indul sötétből a fényre,
véderőből ki az ítélőszékre,
éltet adó kéklőn szorítja kezem,
e pillanatra örökkön emlékezem.

Érkezik de még semmit nem remél,
vérük közös, most már külön él,
kuporog össze remegő kicsi lény,
felsír a világban egy új remény…

Ismét

Szunnyad a vulkán, kopott kövek napoznak ormán,
mint csonka gyertyák feszülnek egy kiszáradt tortán.
Bámulnak, dacolnak, már nem hat rájuk a vad orkán.
Kivárnak, hasalnak, mint mákszemek holt ember torkán.

Nappal és éjjel is unottfájón, űrfeketén virítanak,
letűnt, buzgó vérrel feltüzelt emlékeket tarkítanak.
Esőcsepp hull melléjük, de ott már semmi sem porzik,
mi egykor vakító vörösen izzott, széttespedve porlik.

Nagy ritkán, vésztjóslón, a mély mint a vad, torokból ordít,
akár a fűszeres sülthúsra vágyó éhgyomor, hangosat kordít.
Tétováz, elidőz, de már erősen kiadós ebédre vágyik.
Mélyben a tűz, fent a sivár táj, melyet lávakő lágyít.

Valami lentről szeretne látni, nyomja alá soktonnás szikla.
Valaki álmodott, keresi a rést, felfelé a fényre, vissza.
Tüzes vulkán mi volt egykoron, kilő, szétkarmolja az eget.
Felhőket rajzol, újra tájat rendez, mindent mit felégetett.

Végállomás

Ború, köd, hűvös kopárság… mar lélekig.

Szikkad a bőrredő, mint eltűnő lombtető.

Merengve mi szép volt, fájó a látvány,

a napfény is megszökött, az örök éltető.

 

Színtelen szürke vég majszolja a tájat,

a távolban varjak rekedten kántálnak.

Énekük égetőn tépi minden idegszálam,

dorgálón rám nézve, billegve mászkálnak.

 

Feltűnőn várnak, koszlott sorszámokkal,

akár a halál bús szelének bosszantó torzói.

Nem akarja senki, mégis a sorban állnak.

Figyelnek, s várnak rád a vég alantas hollói.

 

Elhaló szavak, derengőn parthoz futó ösvény,

mely az folyón keresztül vezet, felnéz az éghez.

Letaglóz a tudat, s nem érthetjük meg sosem:

oly rövid lét után miért rángatnak a révhez?

Múltba feledve

Tombol az érzelem,
benne az értelem.
Harcol a szív,
az elmém ellenem.
Ömlik a pusztulás
fertőző árja.
Mi lesz belőlem?
Múltból nézek a mára?

Elragad a kétely,
és vele a métely,
így fortyog lelkemben
az élet. Még élek?
Túl azon a folyón
megnyugodna-e énem?
Homokként szökik kezemből
mind, mit reméltem…

Markolom a semmit,
s ütöm az agyam,
valahol az úton
rég elhagytam magam.
Szívemet eldobtam
és már nem találom.
Ugyanúgy fáj minden,
ha magamban elzárom.

S majd.. a boldogság,
mint múló pillanat,
tűnődik az élet
keserű folyamán…

Tűnő álom

Alattomban gyilkol a váratlan hiány,
az üres fakó, megbánt, unott magány.

Lassan porrá zúzza létem az idő is,
már józanódva tisztul a vérző szív.

Lesújt néha, hirtelen a sors pallosa.
Elmém menekül. Néz, de nincs hova.

Vártam hosszan egy ritka pillanatra,
mint tűnő csillag nem várt pirkadatra.

Jövőbe láttam! Nincs már, rég elhagyott.
Hiánycikket gyártok, kezem is megkopott.

Nézve a tájat, már más jövőt gondolok,
csak valahogy múljanak zavaros holnapok.

Tudom boldog leszek, mégis haszontalan,
nem vagyok tétlen, s nem bátortalan.

Állok mereven, mint kopott dór oszlop,
lehetőség ez is, mi a múltba foszlott.

Ha Isten lennék, s bármit tehetnék,
akkor is csak az álmaim kergetném.

Tűnődés

Pislákol… Régvolt remény, emeld fel fejed!
Nem beszéltünk. Akarnék újra lenni. Veled!
Felöltötte, hogy letépje köntösét a vágy?
Megvetetlen, hűvösen várt mindig az ágy.
Megnyílsz-e még? Miért sikoltasz szív?
Mikor valahol legbelül, valami újra hív.
Merengtél olykor… Rejtezik-e még íly álom?
…vagy megálltál. Tényleg a saját utam járom?
Tán leporolod karcos-poros, fényt nyelő lemezed?
Mélyről, recsegve szól. Ez a te slágered?
Felütöd megsárgult könyvek gyűrött lapjait?
Hallod-e még egyszer fantáziatenger hangjait?
Ablakból nézel a tájra. Tompító esőcseppek.
Miként hullnak fentről, rögtön tájba vesznek.
Felsóhajtasz egy fáradt szempár mögül…
Valami nesz… valami zaj… sejlik belül.
Mit látsz egy pernyés csipkebokor mögül?
Mikor az örök vihar csendben melléd leül?
Révedek… Ez most álom? …vagy ébredek?
Öleltem. Éreztem. Te! Órákon át néztelek!
Suhantál. Keresztül, tűnő szaharai tájamon.
Időztél! Ha csak egy percre is! Fáradt vállamon.
Maradt egy pillantás. Nem fogom, mégis őrzöm.
Kellünk-e még egymásnak? Muszáj-e utat törnöm?

(C.M-nek!)