Valahol

Múló pillanat hullámzó tengerén terelget pókerarcú sorsom.
Bátor harcos valék, önvélemény. Hinném ez savam, borsom.

Vakon hunyorogva kutatom a partot, a pálmafás szigetet,
agyam nem lát, csak figyel, képtelen reményekkel hiteget.

Emészt, s fáj a jéghideg csobogás, a csontig maró napsugár.
Imbolyogva állok, óvatlan, tarkómon csámcsog a rút halál.

S mikor már dereng messzeségbe régóta vágyott kikötőm,
habokba merítem, s elhagyom, egyetlen, szálkás evezőm.

Kuszálva víz felett a levegőt, kalimpál sajgó fonnyadt karom,
egy sosem volt rév felé hajtom imbolygó, korhadt csónakom.

Legszebb pillanat

Fájó teste már rég tettre kész,
s a múlt kínja lassan odavész.
Testek csatája lehet túl kemény,
de lám világra ébred a jövevény.

Lassan indul sötétből a fényre,
véderőből ki az ítélőszékre,
éltet adó kéklőn szorítja kezem,
e pillanatra örökkön emlékezem.

Érkezik de még semmit nem remél,
vérük közös, most már külön él,
kuporog össze remegő kicsi lény,
felsír a világban egy új remény…

Ismét

Szunnyad a vulkán, kopott kövek napoznak ormán,
mint csonka gyertyák feszülnek egy kiszáradt tortán.
Bámulnak, dacolnak, már nem hat rájuk a vad orkán.
Kivárnak, hasalnak, mint mákszemek holt ember torkán.

Nappal és éjjel is unottfájón, űrfeketén virítanak,
letűnt, buzgó vérrel feltüzelt emlékeket tarkítanak.
Esőcsepp hull melléjük, de ott már semmi sem porzik,
mi egykor vakító vörösen izzott, széttespedve porlik.

Nagy ritkán, vésztjóslón, a mély mint a vad, torokból ordít,
akár a fűszeres sülthúsra vágyó éhgyomor, hangosat kordít.
Tétováz, elidőz, de már erősen kiadós ebédre vágyik.
Mélyben a tűz, fent a sivár táj, melyet lávakő lágyít.

Valami lentről szeretne látni, nyomja alá soktonnás szikla.
Valaki álmodott, keresi a rést, felfelé a fényre, vissza.
Tüzes vulkán mi volt egykoron, kilő, szétkarmolja az eget.
Felhőket rajzol, újra tájat rendez, mindent mit felégetett.

Végállomás

Ború, köd, hűvös kopárság… mar lélekig.

Szikkad a bőrredő, mint eltűnő lombtető.

Merengve mi szép volt, fájó a látvány,

a napfény is megszökött, az örök éltető.

 

Színtelen szürke vég majszolja a tájat,

a távolban varjak rekedten kántálnak.

Énekük égetőn tépi minden idegszálam,

dorgálón rám nézve, billegve mászkálnak.

 

Feltűnőn várnak, koszlott sorszámokkal,

akár a halál bús szelének bosszantó torzói.

Nem akarja senki, mégis a sorban állnak.

Figyelnek, s várnak rád a vég alantas hollói.

 

Elhaló szavak, derengőn parthoz futó ösvény,

mely az folyón keresztül vezet, felnéz az éghez.

Letaglóz a tudat, s nem érthetjük meg sosem:

oly rövid lét után miért rángatnak a révhez?

Múltba feledve

Tombol az érzelem,
benne az értelem.
Harcol a szív,
az elmém ellenem.
Ömlik a pusztulás
fertőző árja.
Mi lesz belőlem?
Múltból nézek a mára?

Elragad a kétely,
és vele a métely,
így fortyog lelkemben
az élet. Még élek?
Túl azon a folyón
megnyugodna-e énem?
Homokként szökik kezemből
mind, mit reméltem…

Markolom a semmit,
s ütöm az agyam,
valahol az úton
rég elhagytam magam.
Szívemet eldobtam
és már nem találom.
Ugyanúgy fáj minden,
ha magamban elzárom.

S majd.. a boldogság,
mint múló pillanat,
tűnődik az élet
keserű folyamán…

Tűnő álom

Alattomban gyilkol a váratlan hiány,
az üres fakó, megbánt, unott magány.

Lassan porrá zúzza létem az idő is,
már józanódva tisztul a vérző szív.

Lesújt néha, hirtelen a sors pallosa.
Elmém menekül. Néz, de nincs hova.

Vártam hosszan egy ritka pillanatra,
mint tűnő csillag nem várt pirkadatra.

Jövőbe láttam! Nincs már, rég elhagyott.
Hiánycikket gyártok, kezem is megkopott.

Nézve a tájat, már más jövőt gondolok,
csak valahogy múljanak zavaros holnapok.

Tudom boldog leszek, mégis haszontalan,
nem vagyok tétlen, s nem bátortalan.

Állok mereven, mint kopott dór oszlop,
lehetőség ez is, mi a múltba foszlott.

Ha Isten lennék, s bármit tehetnék,
akkor is csak az álmaim kergetném.

Tűnődés

Pislákol… Régvolt remény, emeld fel fejed!
Nem beszéltünk. Akarnék újra lenni. Veled!
Felöltötte, hogy letépje köntösét a vágy?
Megvetetlen, hűvösen várt mindig az ágy.
Megnyílsz-e még? Miért sikoltasz szív?
Mikor valahol legbelül, valami újra hív.
Merengtél olykor… Rejtezik-e még íly álom?
…vagy megálltál. Tényleg a saját utam járom?
Tán leporolod karcos-poros, fényt nyelő lemezed?
Mélyről, recsegve szól. Ez a te slágered?
Felütöd megsárgult könyvek gyűrött lapjait?
Hallod-e még egyszer fantáziatenger hangjait?
Ablakból nézel a tájra. Tompító esőcseppek.
Miként hullnak fentről, rögtön tájba vesznek.
Felsóhajtasz egy fáradt szempár mögül…
Valami nesz… valami zaj… sejlik belül.
Mit látsz egy pernyés csipkebokor mögül?
Mikor az örök vihar csendben melléd leül?
Révedek… Ez most álom? …vagy ébredek?
Öleltem. Éreztem. Te! Órákon át néztelek!
Suhantál. Keresztül, tűnő szaharai tájamon.
Időztél! Ha csak egy percre is! Fáradt vállamon.
Maradt egy pillantás. Nem fogom, mégis őrzöm.
Kellünk-e még egymásnak? Muszáj-e utat törnöm?

(C.M-nek!)

Hangyaálom

Csend honol a tájon, selypítő szél oson a fű tövében,
kiszáradt hangya nézi az eget, szorítja semmit ölében.
Bezúg egy gondolat, nem meri mondani, rezgeti arcát,
elhaló vélemény, pusztuló tervek, csiklandozzák talpát.
Lehull mellé a Nap egy darabja, rá a száradó homokra,
felcsillan, de perzsel, tervek, mit nem szorít marokra.
Elillant az élet, mert alant holt egy lelkes fénysugár,
odakacsint csillanó, bánaton üresen merengő szembogár.
Fejében tarka légvár, terveket szőtt foszló felhőre,
elszáradt jövő, mit apránként hőszellő taszít csak előre.

Valaki vár

Halvány fénysugár mereng a múlton,
töredezett emléket idéz a pulton.
Fénylett a való egykori pillanat,
mára megtört színekopott kirakat.

karcoltak mellé tintából kusza jelt,
örök létnek vésték az időt s embert.
Ragyog még minek fehér színe maradt,
s foszlik sárgul minden apró darab.

Remegő kéz nyúl érte csillogó porban,
furcsa regények laknak minden sorban.
Szürke erek, foltok, száradt redők,
dolgozzák, pusztítják idővég erők.

Elidőz a szikkadt kéz olykor pillanatra,
simogatja látványt, karcot megvakarja.
Rámered a könny, egy kéz eltakarja,
zuhanna múltra, száraz ajk visszatartja.

Kavarog sok emlék rozsdás lefolyóban,
belevesző pernyék egymással elhalóban.
Nehéz a látvány, zsibbad a deres tarkó,
foszlány csupán a pusztában inaló vadló.

Feltör a sikoly papíron foltos arcból,
mosolyt robbant elő szürke szembogárból.
Rég várt finom illat szakad az agyból,
karcos a hang, gyönyör régvolt szájból.

Kit egykor temetett, sohasem feledett,
nélküle csak tört szilánk lehetett.
Ürességet simagató kéz megrándul hirtelen,
könny hull a nőre, át utolsó leheleten.

Elmémben messze

Nem hallom most hangodat,
nem látom már arcodat,
álmomban még vártalak,
ébren nagyon vágytalak.

Nem múlik el a remény,
ha nem vár írott levél,
kívánni most oly kevés,
hogy mindig velem legyél.

Sóhajom messze száll,
mint lassú, törpe vitorlás.
Járja búsan a végtelent
és a vége sincs réteket.

Kitartóan epedő szívem,
nélküled már célom sincsen,
ne hagyd hát kedvesem,
keserűvé váljék életem.

Szállnék veled az égen,
tüzet raknék álló jégen,
nem lennék sosem tétlen,
feltüzelve kellőképpen.

Szétfolyó mindennapok,
elszórva gondolatok,
pajzán áhított emlékek,
bárhol vagyok, kísérnek.

Marcangol a gondolat,
hiányzol, fáj, hasogat,
csókolnám még hasadat,
bámulnám szép arcodat.

Homlokomra karcolnám,
mellkasomra sajtolnám,
tarkómra felszegelném,
bőrömet kiszínezném.

Van fakó kietlen hiány,
törhetetlen apró talány.
Hiány, lélekben sebesít,
mit idő már nem gyógyít.